Filozófia

Nehéz a címben feltett kérdésre válaszolni, amikor annyi ember hal meg nap mint nap. Betegségek, balesetek, háborúk és polgárháborúk, terrortámadások és bűncselekmények – a halál leggyakrabban látott arcai. Mennyit ér az embernek a saját élete? Ez attól függ, hogy ki mire tartja magát, illetve az életkörülményeitől. Az egoista számára az élet felbecsülhetetlenül drága, éppen ezért kész bármit megadni érte. A gyenge és bizonytalan embernek az élet nehezen elviselhető teher, és a fizikai test megóvásának alapösztöne ellenére sokszor inkább elhagyná ezt a világot.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ma először látok utat, és ezt az utat sem most szemlélem először, amelyről szó lesz. Mégis, ma első ízben néztem rá különleges, szavakban és tapasztalatokban kifejezhető szemmel. Földön kúszó, kanyargós vonalnak láttam az utat, amely szorosan követte a hepe-hupás talajt, emelkedett, majd leereszkedett vele, kacskaringózott, de mindig egy magasságban a földdel, amelyre támaszkodott.

Az utóbbi időkben látszólag egyre értékesebbnek, az élet egyik legnagyobb kincsének tartják a szabadságot. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a becses trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság olyan mértékben válik valóssá, amilyen mértékben élni tudunk vele...

Az ember nem olajfolt; az ember láng, amely a fellobogásra, a felemelkedésre és a fény árasztására született, arra hogy eltűnjön a végtelen űrben, de nem előbb, minthogy megvilágította volna a földet és elégette volna az őt tápláló fát.

Összpontosításon a különálló vagy szanaszét lévő dolgok egyesítését, egy pontba való összegyűjtését értjük. A pszichológia az összpontosítást a tudat egyik fő tulajdonságának tartja, így ezt a két szót sokszor szinonimaként használják. A tudat általában szétszóródik és a legkülönfélébb külső és belső ingerek után kapdos, vagy egyszerűen kiüresedik, amihez nem kell „profinak” lenni semelyik meditációs technikában. Amikor viszont fontos dolgunk akad, igyekszünk a szétszóródott elemeket újra összeszedni.

Kétségtelen, hogy elménk – egyelőre – nem képes állandóan figyelni. Sőt, amikor rákényszerítjük magunkat, hogy több órán át figyeljünk, a kis szünetek beiktatása ellenére is olyan fáradtságot érzünk, ami a legnagyobb fizikai fáradtságon is túltesz. Ez azt jelzi, hogy a figyelemnek „lélegzetvételre”, egyfajta kikapcsolódásra vagy változatosságra van szüksége, hogy pihenhessen és újra elérje a vágyott összpontosítást.

Nem tudom, hogyan tárolod könyveidet, kézzel írott és nyomtatott jegyzeteidet, és azt sem, hogy hány van belőlük. De ha nem tartod őket rendben, és nem vigyázol rájuk, akkor még mindig nem fedezted fel az egyik legnagyobb kincsedet. Tekints rájuk úgy, mintha gyöngyszemek lennének, és teremts nekik méltó helyet magad körül. Ne bánj velük mostohán, ne tedd tönkre, és ne is hanyagold el őket, hogy csak álmodozzanak kezed érintéséről, ceruzád vonásáról, mély gondolatokba merült tekinteted simogatásáról.

Aki nem tud egyedül lenni, az másokkal körülvéve is mindig magányos lesz. Az egyedül lenni önmagunkkal kifejezés figyelemfelhívó, megfogalmazása arra utal, hogy nincs is olyan, hogy egyedüllét. Mindig lehetünk önmagunkkal: folytathatunk belső párbeszédet, visszapörgethetjük a nap történéseit, feltehetünk kérdéseket és válaszokat kaphatunk. Nagy szükség van erre az intim egyetértésre, erre a csendes kommunikációra önmagunkkal, és a bajok is akkor kezdődnek, ha megszűnik ennek a belső együttlétnek az érzése. Hiányérzet lép fel. Úgy hívjuk, hogy magány…

„Az önmagába való elmélyedés az, a mi az ember lelkének az önállóság legmagasb fokát szerzi meg.” „Belsőnk oly szoros összeköttetésben van külsőnkkel, hogy amaz ezen némileg átlátszik, s menyre javíthatja, sőt felejtetheti a külsőnek kecsnélküliségét a valódi belbecs, azt tapasztaljuk, midőn nem ritkán az tetszik legjobban, az hódít magához legtöbbet, kinek külseje legkevésbé ajánlkozó, s az taszít viszont magától mindenkit hidegen, kire a természet leginkább látszék mosolyogni.”

Időről időre, szinte mindenkitől hallhatjuk, hogy „szeretne kivenni néhány szabadnapot”, azaz kipihenni a lassan elviselhetetlenné váló, felhalmozódott fáradtságot. A pihenést egy hétvége, ünnepnapok, nyári vagy téli szabadság formájában képzeljük el, amikor kiszakadhatunk a mindennapokból, elutazhatunk, elvonulhatunk egy másik városba, másutt élő barátokhoz vagy rokonokhoz… Legtöbbször azonban csak félig-meddig vagy egyáltalán nem sikerül kipihennünk magunkat, sőt olykor még fáradtabban térünk vissza megszokott életünkhöz, mint amilyenek elinduláskor voltunk.